Bosszúállók: Ultron kora

Május 7.-ei csütörtökön a hazai mozikba érkezik a Marvel képregény-univerzum szuperhős csapatának, a Bosszúállók sokadik része, Ultron kora címmel.

Mint a legtöbb emberfeletti erővel és képességekkel rendelkező karaktereknél megszokott, a sűrű konfliktusokat erőszak alkalmazásával próbálják megoldani, tehát látványos robbanások, szilánkfelhők és tökéletes koreográfiának köszönhetően táncként ható kézitusákra kell számítani.

A csihi-puhi központúság adja a sava sava-borsát eme évtized zsánerének, a szuperhős filmeknek, amelyek úgy rá fogják nyomni ezekre az időkre a műfaj bélyegét, mint a klasszikus western a’30-as évekre, vagy annak európai változatára, a spagetti western a ’60-as évekre. Igen ám, de akkoriban még nem volt 3D-s mozi, meg IMAX, illetve dolby surround hangzás több tucat hangsávval. Ezen évtizedünk technikai fejleménye szinte kínálta magát az eddig a korlátlan fantáziát vizualizálni képes, harsány színvilágú rajzfilm platformra formált szuperhősök megelevenedésére. Hollywood pedig egy évszázad alatt tanult az elkövetett hibákból, és szerzett annyi tapasztalatot, hogy tudja már a XXI. század elején, hogy miből áll, és hogyan szükséges szinte a tökéletesség illúzióját elérni az akciófilmek aktuális üdvöskéjén. Az Ultron korában nem találni üres képkockát, a cselekményt nem előrelendítő párbeszédet, feleslegesen összetört köztulajdont esetleg ok-okozati malőrt.

Aki szakmai szemmel tekinti meg a mozi-sorozat eme aktuális részét, annak is össze kell szednie minden figyelmét hogy hibát leljen a dramaturgiában vagy a stúdiómunkálatokban visszamaradt sallangokat. Nehéz feladat, és nem menne rosszindulat nélkül, tehát már nem lenne szakmai vélemény. Ez a film teljes mértékben kimeríti azt az igényt, amiért az ember belépőt vesz, hogy összezárva egy hűvös teremben, kissé túlhangosított környezetben elropogtassa a nassolnivalóját, miközben egy hatalmas vásznat bámul, amelyre kusza fényeket vetítenek. Arra is figyeltek, hogy laikusok, tehát a terebélyes előzményeket nem ismerők nagy halmaza se érezze, hogy információs hátrányban van a rajongókkal szemben, ugyanis el-elejtenek olyan infómorzsákat a dialógusok közben, amelyből könnyen összerakható az eddigi történetszál, nem is szólva a karakterrajzolásról, amelyekben minden tagra jut annyi személyes figyelem, hogy kiderül, ki ő és mit keres a bandában.

A történet azonos kaptafára épül a többi szuperhős filmmel: vannak a jók, akik az emberiséget védik – olykor saját maguktól -, és vannak azonos erejű, de fordított értékrendű csoportok, és ezek összeütközésbe kerülnek egymással, miközben kompletten lebontanak nagyvárosokat, esetünkben az Egyesült Államoktól, és egy kitalált kelet-európai szláv országtól (Sokovia) egészen Koreáig. De a magyar néző szívét az dobogtatja meg, amikor találkozik egy nemcsak hősében hanem költségvetésében is ’szuper’ filmalkotásban a jó öreg Ikarus buszokkal!

Addig nincs ok a pánikra, amíg ezt az igen egyszerű klisét a filmipar untatás nélkül tudja felkínálni, ahogy a fenyőt se unjuk karácsonykor feldíszítve, hiszen mindig formában és színében más és más díszítést használunk alkalmanként. Az Ultron korában ez két új, különös képességű mutánst (az egyik gyors, a másik fura) és a mesterséges intelligencia szárba szökkenést jelenti, mint díszítőelem az egyhangú faágakra. A Bosszúállóknak újabb nehéz feladat megoldása közben kell megőrizni a csapategységet, és ami ennél is fontosabb, a kohéziót megteremteni, minden erejükre és képességükre szükségük van ahhoz, hogy ne a széthúzás legyen a hajtóerejük, hanem az összhang. Utóbbiban valami előnyben van hozzájuk képest.

A dramaturgia a látvánnyal karöltve magával ragadó, ami azt jelenti ez esetben, hogy nem engedik a nézőt az elbambulásban és elbóbiskolásban, ez különösen igaz 3D vetítésen. A szinte percre pontosan érkező, a teljes időben jól elosztott és időzített harci jelenetek fokozzák az adrenalint a néző vérkeringésében, a technológiai bűvészmutatványok (színes hologram, fejlett robotika, nanotech kombinálva biológiával, stb.) az érdeklődést tartják fenn, az antropológiai esztétikumról nem is szólva: szép leányok és kidolgozott testű férfiak mustrája az egész szuperhős mizéria. Jó látni, hogy az ageing hercehurca ellen kezdi beadni a derekát Hollywood: tisztes hős lehet középkorú (Jeremy Lenner) netán nemesedő korba lépő (Samuel L. Jackson) ember is, ahogy virágkorán túl is bontott szirmot lengethet a nő (Linda Cardellini). A hölgy hősöknél még mindig az ipari-szép Scarlett Johansson az élharcos, viszont kellemes benyomást ad a karakteresen bájos arcú Elisabeth Olsen, akit még a sebész kése nem talált meg a vászonra kerülés előtt. Elmondhatjuk, hogy a tesztoszterongőzben párolt hőssel operáló akciófilmeket a természetes módon kondicionáló, és az aktív testedzésnek köszönhetően kiváló alakú színészek visszanyomták az öltözők azon nyirkosa sarkába, ahová a szurkálók bújnak a fény elől.

Művészeti eszközöket, netán a szellemet jobbító üzenetet és hatást nem érdemes várni ettől az alkotástól, mert nem arra készült. Viszont izgalmasság stimulációra, látványos jelenetekre és könnyed poénokra és futó gegekre (pld. egyszeri trágárságon való cikizés) bízvást számíthatunk, tehát minden forintunkat megtérültnek érezhetjük a mozijegyből. Azután meg lemegyünk a terembe mozogni, mert így mi is tudunk kinézni, ha teszünk érte!

Kőszegi Ádám (Adams)